Lassan három éve már, hogy nem született új poszt. Közben többé-kevésbé átestünk a kamaszodáson, a fiúk tinédzserek lettek.
Új, másféle nehézségek történnek itthon (majd mesélek a matekról és a bukásról), és talán újra aktuálissá vált, hogy megörökítsem a mindennapjaink hol mulatságos, hol infarktusközeli pillanatait.
A fiúk, Marci, Roli, Geri, vitathatatlanul életem történetének főszereplői. Íróként szemérmetlenül lopom tetteiket, mondataikat, reakcióikat. És ha ez így van, akkor legalább legyen ennek nyoma.
Képet egyre nehezebb róluk készíteni, mondom, tinédzserek, így a három év utáni első poszt kép nélküli lesz... a többit majd meglátjuk. És akkor a sztori:
ROLI (12 éves, tudjukmi: aspergeres, még mindig) a konyhában ügyködik, amikor a már pár éve nyugdíjas Nagymama megtalálja a Nagy Kérdéssel!
NAGYMAMA: Rolikám, és azt tudod már, hogy mi akarsz lenni? (Hjaj, ezt én is feltettem Marcinak korábban, azóta nem követek még egyszer el ilyen hibát.)
ROLI: Nem igazán tudom.
NAGYMAMA: Na, de mégis.
ROLI: Tudod, Gizi mama, nem hiszek ebben. Mert mi van, ha valaki kitalálja, hogy mondjuk űrhajós akar lenni, aztán egész életében egy bankban rohad.
Legbelül már itt felnevettem, na de még nem volt vége.
NAGYMAMA: Pedig Rolikám, ennyi idősen én már tudtam, hogy mi akarok lenni, és végül az is lettem.
ROLI: Micsoda? Nyugdíjas?
Ekkor dobtam el mindent, és menekültem fel az emeletre.
