Biztos minden emberben, akinek még nem született gyereke, él egyfajta kép, milyen lehet szülőnek lenni. Nekik szól ez a post.
Szóval ez a kép nyilván lehet homályos. Pl. sok munkával jár, vesződséggel, idegesítő, hajhullasztó pillanatokkal... mégis megéri, mert van ez az izé... a szeretet, vagy legalábbis valami hasonló.
Lehet éles is: gyerek, gondoskodás, önmegvalósítás, boldogság.
Ott van aztán a felelősségvállalás, az se fenékig tejfel, de azt ellensúlyozza a kötődés, meg a boldogság, hogy itt van ez a gyerek, aki nyilván viszontszereti a szüleit, meg ilyenek.
Mert milyen lehet egy gyerek szülőképe? Mit gondol? Vajon azt érzi, amit mond? Hogy a szeretlek, apa!, az nemcsak egy rögzült mantra, amit gépiesen kinyög, amikor csokit akar enni?
Ezekre a kérdésekre választ kaphatunk az alábbi jelenet segítségével.
Ülök a szobában, a gép előtt. Ajtóm csukva, írói magányomban nyugodtan írogatom az egyik zseniálisnak gondolt, ám később kihúzott bekezdést.
Egyszer csak kivágódik az ajtó. Felnézek, és ott áll a fenti létforma: a gyerek. Van neve, ez fontos, mi Rolinak hívjuk.
Tehát ott áll, fogja a kilincset, és rám se néz már, visszafelé bámul, és ezt kiabálja: Geri! (ikertesó, van neki is neve, jegyezzük meg: GERI!) Itt van az egyik!
Majd kiszalad. Én meg leforrázva ülök, és az életem filmjének szereposztásán gondolkozom.
Konklúzió? Nem sok. Szülőnek lenni annyi, hogy te lehetsz az egyik.
