Három gyerek, három egymástól gyökeresen különböző egyéniség, az három gyökeresen különböző életfilozófia. Már ilyen fiatalon is.
Marci a múltban él, Roland a jövőben. Gergő, a legkiegyensúlyozottabb, pedig a jelenben.
De talán van, ami még megváltoztatható.
Hogy ez mit jelent a gyakorlatban? A minap játszottunk egy autóversenyes játékkal. Két kört kell menni egy pályán, ellenőrzési pontokkal, ahová időre kell odaérni. A játék túl nehéz volt nekik, nem tudtak még körbe menni, de egyszerűen nem lehetett őket róla lebeszélni.
Tehát elsőként: Roland. Megy, megy, de abban a pillanatban, amint látszik, hogy nem éri el az ellenőrzési pontot, leteszi a kontrollert, és már arról beszél, hogy melyik pályán, milyen autóval akar menni... legközelebb.
Gergő. Egy kanyart tud bevenni, csak az elsőt, de ettől ő már boldog. Ugye, milyen jól vettem be azt a kanyart, kérdi boldogan, ugye, milyen jól? Igen, jó voltál, Geri, ügyes voltál, azt a kanyart SENKI nem tudja nálad jobban bevenni, válaszolom, és örülök, hogy neki az életben minden pont a helyén van. Ösztönösen Carpe diem-módban él, megragadja a napot, és örül neki.
Marci. Szinte egyből bestresszelte magát, és amikor kiesett, összeomlott. Vesztes vagyok, zokogta, egy utolsó vesztes, soha nem nyerek semmit, soha... semmit. Szörnyű. Nem tudom megcsinálni, hajtogatta, soha nem tudom megcsinálni.
Egyszerre sajnáltam (nem jó), egyszerre bosszantott (ez se). Sőt felidegesített. (És ez pláne nem.) Az élethez való hozzáállása, hétévesként, elkeserítő.
Próbáltam beszélni vele. Azt nem mondhatom, ugye, hogy ne így gondolkozzon, mert az nem vezet sehova. Mondtam neki, hogy az vagy, akinek gondolod magad. Mások pontosan annak látnak. Ha úgy gondolod, hogy vesztes vagy, egy darab szar (sajnos, ezt is mondta), akkor mások pontosan annak fognak látni. Gondolkodj pozitívan! (phű, azért ilyet kimondani, mint valami huszadrangú menedzserképző kulcsmondata.)
Na és akkor a következő történt. Marci vitába szállt velem. Azért ez nem így van, mondta, nem lehetek az, akinek gondolom magam.
Dehogynem, feleltem. Az leszel.
De hiába gondolom azt, hogy varázsló vagyok, érvelt a hétévesek magabiztosságával. Attól még nem leszek varázsló.
Nem emlékszem, de talán még azt is kimondta, hogy varázslók nincsenek. Mindenesetre én azt találtam mondani, hogy dehogynem, ha varázsló akarsz lenni, akkor akár lehetsz az is. Mert én láttam már varázslót, olyat, aki eltüntette a Szabadság-szobrot. Aki átment a Kínai Nagy Falon. Aki tud repülni is, akár. Mert gyerekkorában erről álmodott.
Aztán megnéztünk pár youtube-videót.
David Copperfield. Nem tudom, hogy csinálod, nem is érdekel, de tudd meg, gyermekeim kicsit varázslónak tartanak. Persze mondtam, hogy bűvész vagy, és Marci meg is tudja csinálni az egyik trükködet, úgy, hogy leesne az állatok, mégpedig ezt:
De a repülést totál elhitték, és azt mondták: Superman.
És másnap Marci az autóversenynél nem hisztizett, majd harmadszorra sikeresen végigment a pályán. Aztán, amikor nekem nem sikerült, és leálltam, mert már egyszerűen nem lehetett odaérni az ellenőrzési ponthoz, azt mondta: Apa, ne add fel! Én soha nem adnám fel.
Szóval, tudom, még nem nyertük meg a háborút, de nyertünk egy csatát.
