Igen, éljenek a srácok! Éljenek, sokáig, éljenek és boldoguljanak, ahogy csak tudnak. De vajon elég erős lesz-e az az indítás, az életbe, a világba, amit adtam nekik? Hogyan fognak rám emlékezni? És vajon mire fognak emlékezni?
Mit jelent majd számukra ez a szó: apa? Vajon egy folyton zsörtölődő, morgó fater leszek, aki szüntelen kiabál velük, ha kell, ha nem? Vagy arra is emlékeznek majd, milyen jókat játszottunk?
Megmarad-e az emlékezetükben, hogy apa tudta a legjobb gulyást főzni a világon? (Mint ahogy azt most mondják.) Vagy inkább az marad meg, hogy apa folyton mérges.
Ilyenkor Fater vagyok... aki ordibál, amikor Roland mérges bogyót eszik, aki dühöng, amikor a kádból az összes vizet kilocsolják, és úszik a fürdőszoba, sőt még előtte is.
És Apa is vagyok, aki szereti ezeket a büdös zsiványokat, mégis kiabál velük, mert... hogy miért,már fogalmam sincs. Bárcsak nyugodt tudnék maradni, nyugodt, még olyankor is, amikor már negyedszer szólok nekik, hogy indulni kellene, mert tutira elkésnek a suliból. Bár higgadt tudnék maradni, akár egy angol lord. Bárcsak soha nem veszíteném el a fejem, még akkor sem, amikor egymást csépelik, amikor visítva rángatják ki egymás kezéből a szerencsétlen macskát, úgy, hogy az majdnem kikapja Marci ép szemét; bárcsak legyintenék, amikor összeragasztózzák a nappaliban a dohányzóasztalt, vagy amikor nyávogni kezdenek,mert bár fiúk, mégis nyávognak, és pontosan tudják, hogyan szól és mi az a hang, amivel az idegeimet szétfeszíthetik, szétcincálják, eltépik, szaggatják, de úgy, hogy legszívesebben elmenekülnék; amivel kihozzák belőlem az ősembert, amivel lehámozzák rólam az évezredes civilizációs mázunkat; és akkor aztán előbukkan belőlem az, aki soha nem akartam igazából lenni: az oroszlán. Aki elbődül, hogy CSEND és REND legyen, mert a tekintély az tekintély, és akkor a kis oroszlánok meghúzzák magukat, sebeiket nyalogatva elbújnak, én meg szomorúan konstatálom, hogy minden hiába volt. Érvelhetek én a józan ész mellett, a nyugodt nevelés mellett, mégis inkább az erőben hiszek(?), na nem, de alkalmazom, mert az erő az, ami beválik, a hangerő, legalábbis. Ha halkan mondom, nem hallják, hát kiabálni kell, ordítani, harsogni, NE CSINÁLD!, és akkor reng a ház, igaz, csak pár percig, majd mindenki megnyugszik.
Kár ezért, és félek, hogy leginkább erre fognak majd emlékezni.
