Nem kell sokat noszogatni.
Bármikor lenyomja a teljes repertoárt. Versek, dalok, mesék, sztorik, idézetek, filmrészletek - tele van velük a feje.
Egy karácsonyi dal - a Mi a manó? (Elf) c. Will Ferrer örökbecsűből - Santa Claus is coming to town - magyarul.
Megingathatatlan. A kőszikla. A gyerek, akinek mindig igaza van. Igen, ő az. Gergő Bence, akivel egészen egyszerűen nem lehet vitába szállni. Hiszen úgy van, ahogy...
Egy példa: Ártatlan vasárnapi beszélgetés a húsleves mellett. Nagybácsi kérdései a szokásos semmiségek, mint például: Van lány barátod az oviban?
Geri: Igen, a Misell.
Nagybácsi: És Rolinak van?
G.: Neeeem... Neki nincs lány barátja.
N.: Na és ki a legjobb barátod?
G.: Ádám.
N.: És neki van lány barátja?
G: Nincs. Vagyis de... van. A Petra.
Anya erre közbeszól: De Geri, Petra nem a barátja Ádámnak, hanem a testvére. (Merthogy tényleg az.)
Geri erre mosolyogva anyára néz, majd a fejét csóválja: Nem. A barátja.
A.: De Geri drága, Petra tényleg a testvére.
G.: Nem. A barátja.
Anya nyel egyet. Aztán: Oké, de Geri édes, Ádám és Petra ugyanabban a házban laknak. Együtt.
Geri ugyanazzal a mosollyal belenéz Anya szemébe, majd szilárdan: A barátja.
A.: Gerikém, akkor hogy lehet, hogy ugyanaz az anyukájuk.
Mire Gergő, még mindig Anya szemébe nézve, szelíden, mosolyogva közli: Rám nem tudsz hatni a Jedi elmetrükköddel.
Azt hiszem, ezt még gyakorolnunk kell:
Talán semmiség, de az imént beszéltem az öt és féléves Gergő fiammal telefonon. Annyit akart nekem mondani, azon túl, hogy már le tud csúszni egy olyan csúszdán, amiről nekem természetesen fogalmam sincs, milyen, valami tűzoltós, szóval csak annyit akart, hogy:
"Anya, apa! Olyan jó, és köszönöm, hogy a Gergő nevet adtátok nekem."
Íme a harmónia és az elégedettség élő szobra.
Gergőkém, nincs mit.
Tegnap majális. A srácok kisvonatoznak, lufit eregetnek, ugrálóváraznak, amíg lehet, utána irány a Duna-part, a Csurgó, ahol sült hal és tzatziki a menü, majd jégkrém.Tikkasztó a napsütés, de ott a Duna, a hajók keltette hatalmas hullámokkal.
Nekem halászlé jutott, előtte meg bajor szűretlen sör, házi jellegű... szóval mentségemül ez szolgál, meg talán az a fene nagy meleg, hogy amikor kettesben maradok Marcival, aki éppen a hallal birkózik, felteszem neki a lehető legsablonos, legócskább kérdést, amit egy apa a fiának feltehet:
- Mondd, Marci, tudod, meg szokták ezt kérdezni ilyen korban... szóval gondolkoztál már arról, hogy mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
Mire rám néz, és ezt mondja:
. És te apa, gondolkoztál már azon, hogy élünk vagy álmodunk? - Itt furcsán elmosolyodott. - Mert hogy élünk, az olyan fura, nem?
100 éve süllyedt el...
... Marci pedig a fejébe vette, hogy lerajzolja, emlékezetből. Nem tudjuk, honnan vette, hol látta, hogy jött elő nála, de nekiállt. Jelenleg itt tart. A festés nagyobbik része természetesen még hátra van.
Az arcát nem láttuk, de biztos hogy ő volt az.
Tegnap este váratlanul kinyílik az ajtóm, majd minden szó nélkül bedobtak hozzám egy gémkapoccsal fűzött minikönyvet.
A könyvben a 7 éves szerző alaposan megmutatja Lukács Györgynek, hogyan lehet az igazán látványos, zűrbéli akció-szekvenciát ötvözni Fülig St. James levelezésének a stílusával.
Valahogy így:
Három gyerek, három egymástól gyökeresen különböző egyéniség, az három gyökeresen különböző életfilozófia. Már ilyen fiatalon is.
Marci a múltban él, Roland a jövőben. Gergő, a legkiegyensúlyozottabb, pedig a jelenben.
De talán van, ami még megváltoztatható.
Hogy ez mit jelent a gyakorlatban? A minap játszottunk egy autóversenyes játékkal. Két kört kell menni egy pályán, ellenőrzési pontokkal, ahová időre kell odaérni. A játék túl nehéz volt nekik, nem tudtak még körbe menni, de egyszerűen nem lehetett őket róla lebeszélni.
Tehát elsőként: Roland. Megy, megy, de abban a pillanatban, amint látszik, hogy nem éri el az ellenőrzési pontot, leteszi a kontrollert, és már arról beszél, hogy melyik pályán, milyen autóval akar menni... legközelebb.
Gergő. Egy kanyart tud bevenni, csak az elsőt, de ettől ő már boldog. Ugye, milyen jól vettem be azt a kanyart, kérdi boldogan, ugye, milyen jól? Igen, jó voltál, Geri, ügyes voltál, azt a kanyart SENKI nem tudja nálad jobban bevenni, válaszolom, és örülök, hogy neki az életben minden pont a helyén van. Ösztönösen Carpe diem-módban él, megragadja a napot, és örül neki.
Marci. Szinte egyből bestresszelte magát, és amikor kiesett, összeomlott. Vesztes vagyok, zokogta, egy utolsó vesztes, soha nem nyerek semmit, soha... semmit. Szörnyű. Nem tudom megcsinálni, hajtogatta, soha nem tudom megcsinálni.
Egyszerre sajnáltam (nem jó), egyszerre bosszantott (ez se). Sőt felidegesített. (És ez pláne nem.) Az élethez való hozzáállása, hétévesként, elkeserítő.
Próbáltam beszélni vele. Azt nem mondhatom, ugye, hogy ne így gondolkozzon, mert az nem vezet sehova. Mondtam neki, hogy az vagy, akinek gondolod magad. Mások pontosan annak látnak. Ha úgy gondolod, hogy vesztes vagy, egy darab szar (sajnos, ezt is mondta), akkor mások pontosan annak fognak látni. Gondolkodj pozitívan! (phű, azért ilyet kimondani, mint valami huszadrangú menedzserképző kulcsmondata.)
Na és akkor a következő történt. Marci vitába szállt velem. Azért ez nem így van, mondta, nem lehetek az, akinek gondolom magam.
Dehogynem, feleltem. Az leszel.
De hiába gondolom azt, hogy varázsló vagyok, érvelt a hétévesek magabiztosságával. Attól még nem leszek varázsló.
Nem emlékszem, de talán még azt is kimondta, hogy varázslók nincsenek. Mindenesetre én azt találtam mondani, hogy dehogynem, ha varázsló akarsz lenni, akkor akár lehetsz az is. Mert én láttam már varázslót, olyat, aki eltüntette a Szabadság-szobrot. Aki átment a Kínai Nagy Falon. Aki tud repülni is, akár. Mert gyerekkorában erről álmodott.
Aztán megnéztünk pár youtube-videót.
David Copperfield. Nem tudom, hogy csinálod, nem is érdekel, de tudd meg, gyermekeim kicsit varázslónak tartanak. Persze mondtam, hogy bűvész vagy, és Marci meg is tudja csinálni az egyik trükködet, úgy, hogy leesne az állatok, mégpedig ezt:
De a repülést totál elhitték, és azt mondták: Superman.
És másnap Marci az autóversenynél nem hisztizett, majd harmadszorra sikeresen végigment a pályán. Aztán, amikor nekem nem sikerült, és leálltam, mert már egyszerűen nem lehetett odaérni az ellenőrzési ponthoz, azt mondta: Apa, ne add fel! Én soha nem adnám fel.
Szóval, tudom, még nem nyertük meg a háborút, de nyertünk egy csatát.
Öltözködés közben.
Gergő: Azt álmodtam, hogy a kabát ujja szorít.
Mutatja a csuklójánál.
Apa: Szorít? A kabátod ujja?
Gergő: Igen. Rövid álom volt.
Ezt Marci festette (nem vicc), másfél hónapot melózott vele.
Biztos minden emberben, akinek még nem született gyereke, él egyfajta kép, milyen lehet szülőnek lenni. Nekik szól ez a post.
Szóval ez a kép nyilván lehet homályos. Pl. sok munkával jár, vesződséggel, idegesítő, hajhullasztó pillanatokkal... mégis megéri, mert van ez az izé... a szeretet, vagy legalábbis valami hasonló.
Lehet éles is: gyerek, gondoskodás, önmegvalósítás, boldogság.
Ott van aztán a felelősségvállalás, az se fenékig tejfel, de azt ellensúlyozza a kötődés, meg a boldogság, hogy itt van ez a gyerek, aki nyilván viszontszereti a szüleit, meg ilyenek.
Mert milyen lehet egy gyerek szülőképe? Mit gondol? Vajon azt érzi, amit mond? Hogy a szeretlek, apa!, az nemcsak egy rögzült mantra, amit gépiesen kinyög, amikor csokit akar enni?
Ezekre a kérdésekre választ kaphatunk az alábbi jelenet segítségével.
Ülök a szobában, a gép előtt. Ajtóm csukva, írói magányomban nyugodtan írogatom az egyik zseniálisnak gondolt, ám később kihúzott bekezdést.
Egyszer csak kivágódik az ajtó. Felnézek, és ott áll a fenti létforma: a gyerek. Van neve, ez fontos, mi Rolinak hívjuk.
Tehát ott áll, fogja a kilincset, és rám se néz már, visszafelé bámul, és ezt kiabálja: Geri! (ikertesó, van neki is neve, jegyezzük meg: GERI!) Itt van az egyik!
Majd kiszalad. Én meg leforrázva ülök, és az életem filmjének szereposztásán gondolkozom.
Konklúzió? Nem sok. Szülőnek lenni annyi, hogy te lehetsz az egyik.
Előre is elnézést kérek azoktól, akik ismerik Gergőt, és nem voltak ott tegnap az óvodai karácsonyi ünnepségen a művházban.
Szóval hatalmas ünnepség, jelen vannak: az óvónők, a rengeteg gyerek, és természetesen a szülők. Aki nem volt, bár ígérte, az a polgármester, biztos az Azori szgk-en volt, amúgy a kutyának nem hiányzott.
Gergő úgy viselkedett, mint aki keményen bespeedezett, rohangált egyik ismerőstől a másikig, és amúgy amerikásan megölelgetett mindenkit, a csoporttárstól Jenő bácsiig bezárólag, aki amúgy az óvodai gondnok-mindenes.
Miután megölelte Ica nénit (dajka) is, valamint az egyik meglepett anyukát, kipirult arccal visszajött hozzánk, és megkérdezte: Hogy lehet az, hogy mindenki itt van, akit ismerek?
A nap kérdése, elhangzott ébredés után, reggel, Geritől és Rolitól:
"Anya, Apa! A Batman és a Pókember együtt elbánnának a Grinchcsel?"
Tehát, ők:
a
ellen!
Várom a véleményeket!
Bob a mester is jól tudja, mindig legyen nálad védőszemüveg, hiszen bármikor váratlanul ugrásszerűen megnőhet az UV-sugárzás, vagy éppen hirtelen hegeszteni kell valamit, ne adj' isten szembe jön velünk egy man in black...
Rakenroll Roli már felkészült minden eshetőségre.
