Íme a legnagyobb fiam.
Egy bohóc. Manóarcú gyerek, akiről sokáig azt hittem, hogy teljesen rám hasonlít.
Amióta Roli megszületett, azóta tudom, hogy nem így van. Roli hasonlít rám. Vagyis arra, aki két évesen voltam.
Marci képes a saját lábában elesni, és úgy beütni a könyökét, hogy eltörik. Ezért küldtük tavaly judózni, hogy tanuljon meg rendesen esni.
Ezért mostanra remekül tud bukfencezni, persze amikor a saját lábában botlik meg és elesik, ugyanúgy beüti magát.
Szeretném azt hinni, hogy tehetséges valamiben, mint ahogyan minden szülő reménykedik benne szerintem, hogy a gyermeke az új Einstein, Mozart vagy éppen Johnny Depp.
Szóval Marci szerintem az új Da Vinci, remekül rajzol, gyurmázik, épít. Naja, nagymamája kerámikus volt, apja meg grafikus.
Amikor kisebb volt, egész ügyesen rúgta a labdát, azt hittem, hogy majd jókat focizunk a kertben, ha nagyobb lesz, de sajnos nem érdekli annyira a dolog, őrült módon szaladgál körbe-körbe, egész addig, amíg észre nem vesz egy katicát, csigát, vagy éppen egy furcsa alakú falevelet. Akkor megáll, és órákig vizsgálja amit talált.
Alkalmi süket, legalábbis a fülészeten, ahová az óvodából küldtek, megnyugtattak, hogy a hallásával hál' Istennek semmi baj.
Remekül tud magyarázni, bármit megmagyaráz, ebben, azt hiszem, rám ütött.
Néha egyfolytában beszél. Bocsánat. Általában egyfolytában beszél.
Amúgy tündéri gyerek, egy kisangyal, akinél néha elmennek otthonról, olyankor kezelhetetlen ördögfióka. Tud nagyon udvarias lenni, illedelmes, így remekül téveszti meg az embereket.
Anyás gyerek, néha vérlázítóan az, de ha rápirítok, akkor haptákba vágja magát előttem, kár, hogy ezt szinte naponta meg kell tennem, mert hiába szó neki udvariasan, legalább háromszor!, az ember, a füle botját se mozgatja a büdös kölke.
